Rettenetesen gyűlölöm magam!

Gyötör a lelkiismeretem!

Az ember megtesz olyan dolgokat, ami a másik számára jó, de neki nem annyira! Sok könyörgés után én is megtettem. Tudtam, hogy számára nagyon hiányzik és megérdemel ennyit, meg meghonorálta is, de legbelül TUDTAM, h nem kellene, ellentmond önmagammal, meg szarul éreztem magam közbe is, megbeszélve utána... Alig vártam, h utána fölhívhassam az Egyetlenem!

Ha nem is tudod, de érzed, h amit csinálsz az nem helyes, nem jó akkor NE TEDD!! Ha meg pláne picit is szarul esik, akkor főleg ne tedd! Ha nem érti meg a másik, akkor FUSS EL! Akkor is ha megérdemlené! Mert Te teszed meg, nem a másik, csak is Te, senki más helyetted és ezt utána érezni is fogod! Én nem futottam...

Gyűlölöm magam!!

14 hét, 17 nap nyoma 10 nap alatt

    

Bennünk van, belénk van égetve, örökösen, és ezért hiányzik ennyire, ezért van az univerzumi űr bennünk, ezért sóvárgunk utána, ezért eped a szívünk.

Megírtam a szakdogámat! Összejött 10 nap alatt, és elég tűrhető lett.

10 nap, minden nap egy külön kényszer, az utolsó napokban már csak délutánonként volt erőm újból nekikezdeni. De meglett!

Közben rengeteget álmodtam, egy olyan élőlény, aki nagyon ritkán álmodik. Talán mert a kelleténél többet aludtam, mert sokat döglődtem az ágyban délelőttig, és járt az agyam.

Pedig ez a tíz nap egy szabadság volt, lett volna. De inkább nagyapámról álmodtam sokat-sokat, és nagymamáról, akivel csak talán kétszer találkoztam a virtuális világomban.

Álmok, rémálmok.

Lángoló traktor, amelyet nagyapám vezet... fehér, halálsápadt nagymamám mellett édesanyám...

felriadások után egyre nagyon tétlenségérzet... beleborzongok nagyapám halálesetébe, az életébe, a sorsába, magamba...

egyre nagyobb tétlenségérzet...Egyedül kell éljen egy édesanyának, aki mindent megtett a gyerekeiért, aki mindent megtett a családért, az ismerőseiért, a betegeiért, az állatainkért.

Egyedül maradni a hétköznapokban, hétvégenként. Teljesen egyedül! Hazaérsz és nincs kihez szólj, egy árva szót sem! Nincs kinek megoszd azonnal a gondolataidat, nincs kedv főzni, minek?, nincs élet. Hazaérni. Egy hideg szobába. És bőg 3 tehén.

Fáradtan ellátja őket, mert legalább azok társaság, "órákig elvakargatom őket".

Álmok, rémálmok, nyomasztó tétlenségérzettel.

Honvágyam lett a napokban 7 év után először. 14 hete nem érintettem édesanyámat, nem éreztem az otthoni környezetet, nem láttam a kertünket, nem adtam enni az tyúkoknak, a marháknak, nem voltam a veteményesben. 14 hét!

Szerencsére honvágyamat mérsékli egy másik vágyódás is. Ez sem inkább fizikai, hanem a lelkem, a mindennapjaim kiegészítő részét megvalósító Angyalom iránti vágy. 17 napja hiányzik a bőre lágy, finom érintése, illata, a mellkasán való megnyugvás, egymás karjainkba való fonódás, lélegzetének érzése, ahogy beszívom én is, ahogy etet, ahogy rám néz, ahogy VAN.

10 nap, szakdoga, felelősségtudat, önemésztés, honvágy, vágyódás...

Gyertyák a síron

 

Gyertyák, krizantémok ékesítik a sírokat.

A gyertya világít, önmagát emésztve adja a fényt másoknak.

Talán nem engedtük el őket még, talán nem is hiányuk fáj, hanem önmagunkat emésztjük, és azon töprengünk, mi lett volna, ha…

De van egy kulcs, amely minden zárat kinyit: a szeretet kulcsa. Ez segít a meg nem tett lehetőségeink miatti bűntudatban, a megtett cselekedeteink megbánásában, abban hogy ne fásuljunk el, ez ad erőt, hogy beteg, vagy haldokló szeretteink mellett lehessünk. A szeretet lendít előre a mában és ad reményt a jövőben. A szeretet tanít meg mások fájdalma átélésére és késztet egyre szebb cselekedetekre. Van egy életünk, amelyhez a halál is hozzátartozik. De meghallhatunk belenyugodva is, ha napjainkat a szeretettel éljük családunk, barátaink, hozzátartozóink, munkatársaink, főnökeink, ismerőseink, ezer-idegenek felé.

Miért?

Egy életrevaló lány... ott az ölemben és sír... sír
A kórházi ágyán ülök, fejét a lábamra helyezi lassan, derekamat átöleli és a kínok közepette megnyugvás árassza el... Ugyanakkor fura, hiányérzés is, amelyet szintén könnyekkel old fel...
Hozzászólok, hozzám fordul, megtörli szemeit, és fénylő szemekkel rám néz, tág pupillákkal...
Sírt tegnap, sírt tegnapelőtt, ma nem sírt, mivel nem mentem hozzá.
Mit érezhet, szegény?? Mit érzek én?? Menekülök előle, hogy jobb közérzetem legyen, ugyanakkor mégsincs.
Mikor hétfőn délelőtt, két hét találkozás után meglátott a kórházi folyóson, a szemében néztem és már megint rosszul éreztem magam (én, a kínok kiváltója), csak úgy sugárzik a szerelem belőle, átölelt, megszorított és szorított, szorított. Amúgy is hosszú időtartam volt, de nekem ez még hosszabbnak tűnt...
És évek óta csak hosszabbodik...