Miért kell elvesztenünk 15-20 évet az életünkből?

Holnap megint suli...

Megint bejárunk órákat 'hallgatni', de szép szó magyarul, hallgatni. Kussolj csak, és hallgass, hallgass, mert így kell, életed harmadát elvesztegetve.

Az oktatási rendszer tananyaga, minden területen, jelentéktelen igazságokból áll. Egy információnak akkor van értéke, ha az használható. Ha semmire sem lehet, tudjuk, használni, akkor nincs értéke, akkor sem, ha igaz. Ez van a tananyagokkal, általánostól az egyetemekig. Ha kikerülünk a rendszerből, a ráfordított 15-20 év információtömkeleg 5-10%-ára emlékszünk, és erről is legfeljebb csak beszélgetünk egymásközt. Elképesztő becsapás ez! Túltesz, minden egyes politikus pénzmosásain. Minden embertől elvárják, h tényleg elvesztegesse életének egyharmadát. Mert az oktatás célja az alapműveltség kialakítása, szól az indoklás. Mire jó a sok önkényesen összetákolt, irtó információtömkeleg? Mit kapunk az alapműveltségtől? Ki állapította meg mi tekinthető alapműveltségnek? Ártani nem árthat, ha erről is hall, arról is hall a diák. Ártani nem árt, csupán élete jelentős részét tölti el padhoz kötve, fogyasztja el energiáját, elvan láncolva önakarata, fejlődése, beintegrálva egy rendszerbe, ami korlátozza. 

Miért kell ebbe a rendszerbe (oktatási) belekerülnünk, miért nem hagyhatjuk ki? Mert kitalálták a fejesek, és már így megy a világ. Nem azt mondom, h egyáltalán nem kell ez a fajta oktatás rendszer, (mert igenis, meg kell tanulni írni-olvasni, számolni, de arra elég egy év) hanem azt, hogy nyugodtan lecsökkenthetjük ezt a 15-20 évet legalább a harmadjára! A tendencia meg épp az ellenkezőjéről szól, mit lerövidíteni? meghosszabbítani, iskolai évet megemelni, a kötelező oktatás már 10 osztály lett, egyre több óra-óra.
Ha valóban értelmes dolgokkal töltenék a diákok 15-20 évet megválthatnák a világot. Hát ez nem a közeljövőben lesz.
Ellenben engem megvált az édes, csodás Angyalom :$ már egy éve :$

Az átlagpolgár, mint játékszer és a betegségügy

Oszd meg és uralkodj!

Kerülünk olyan helyzetben, h akármit is csinálunk, mi jövünk ki a legrosszabbul, mert a fejesek kihasználnak, céljaik eléréshez felhasználnak, mint egy tárgyat.

Ez sokféleképpen történhet. Dolgozol kispénzért, ők meg azt eladják százszorosáért, Te meg kénytelen vagy elvégezni, mert örülsz h ennyit is kapsz. Az ilyen legtöbb esetben bele sem látsz a fejesek terveibe, és hidd el ez a legjobb. A másik, mikor utasítást kapsz, h ezt és ezt tedd/ne tedd, h elérjék céljaikat, és utólag persze Te repülsz. Ez az egyik legalattomosabb vezetés formája.

Megyei vezetőség feje felhívja anyumat, h kiakarja rúgatni az orvosát. 

Szegény anyum viszi a vállán az egész osztályt, az eddigi doktorát kirúgatta a mostani doktornője, mivel a város kórházigazgatójával jó a kapcsolata. Az doktornő bemutatkozása anyumnak az volt, h ha nem lesz, szerez több beteget, akkor itt hagyja az egészet és mivel kevés a beteg, meg ráadásul a fizetések negyedét lefaragták, csak ritkán hajlandó bejárni. (Az előző doktor ellen épp ezt használta fel).

Több beteget... Minél több beteg... egyre több beteget! beteget! beteget! beteget! 

Orvos fizetése a betegek számától függ, a betegek ellátása alapján finanszíroz, minél több beteg, annál több támogatás. Ez a jó a politikának! De csak nekik, akik hatalmas pénzt szereznek belőle.

Mikor fogja fel a vezetőség és az átlagember is, hogy a mai egészségügy az csak BETEGSÉGÜGY? És nem betegségügy kellene h legyen, hanem egészségügy. Minél kevesebb beteg annál jobb, minél előbb felismerni a jeleket, sarkalni az átlagembert olyan tevékenységre, ami nem betegséghez vezet. Hogy ezt elérjük először az egyszerű polgárnak kell felfognia és nem csak akkor rohanni az orvoshoz, mikor már kialakult a baj. Mert ha, mi, nem fogjuk fel, akkor nem fog semmi változni. A betegségügy irtó nagy üzlet. El sem tudjátok képzelni: gyógyszerek, terápiák és megtévesztések hálózata. Hisztéria keltés, kialakított betegségek köztudatba helyezése, milliók sakkba tartása, pár filléres gyógyszerek eladás több tízezrekért, mert az ember betegen a legjobban manipulálható, a legjobban.

Nagyapám mondogatta: "Édes Fiam, jobb ha, amint megvetted a gyógyszert, a kapusarkában kiöntöd  és kisebb gombokat veszel be helyette."  Igen, ez pontosan így van. A kisgomb legalább nem mérgez annyira, mint a gyógyszer. Mert bármilyen gyógyszer 90%-ban méreg a szervezetre, a maradék 10% százalékért bevállaljuk hátha hat azon a célzott területen, ahol gond van. Ha szerencsénk is van, akkor is ott a 90%, ha nincs akkor csak méreg volt. De azért szedjük halomszámra, többesével. Igen, megmérgeznek, megmérgezzük magunkat, ahogy már az élelmiszerekkel is teszik, de az majd egy külön bejegyzés :) Irtó jól működtetik ezt a hálózatot. Egyik ilyen volt a sertésinfluenza is, lásd régebbi bejegyzésem.

Visszatérve jött a telefonhívás, amiről természetesen nem kell tudnia senkinek! Beavatták a tervben, h hogyan távolítódik el a doktornő, és persze mély együttérzésüket fejezték ki h jelenleg ő került a legrosszabb helyzetben, mivel az állásával játszanak, önhibáján kívül. És a neve: Kuss! legyen. 

Igen, ez az a helyzet, mikor felteszed magadba a kérdést mi értelme ennek? Miért kell ilyennek lenni a politikának? Miért áskálódnak egymás ellen pár betegen? Hol is a beteg? Sehol! Csak a hatalom és személyes indíttatások sora.

De akkor miért kell beavatni? Miért jobb ez nekik? Hogy biztosra menjenek? 

Nem tehet semmit anyum: ha megsemmisítik a doktornőt, akkor a kórházvezetőség fogja kirúgni, ha nem sikerül, akkor a megyei vezetőség, mert mindenki mindent tudni fog. Ráadásul a kórházvezetőséget a polgármester (aki nem kormánypárti) kirúgatta, de mivel a vezetőség kormánypártiak nem hagyja jóvá a minisztérium.

Pedig lehetne élni békességben is, lehetne együttműködni is, lehetne az emberekre figyelni, lehetne egészségügy is, lehetne oktatás is. Lehetne.

Unom és unom...

Végre vége a vizsgáknak, erre meg itt a sok meló. Egyik stressznek vége, jön helyette három. De jó lenne rászarni az egészre! De azt nemtom megtenni, hogyan kell? Mi értelme ennek az egésznek? Unom a reggeli ébredést, bkvézást, az értelmetlen feladatokat, használhatatlan ötleteket, a fürdést, a lefekvést. Unom az unott arcú embereket a metrón, a koliban, az utcákon és unom az udvariatlan, szotyizó ellenőröket, a lomtalanításkor összesereglő mocskos, km-ről bűzlő és undorító cigányokat. Unom azt, hogy mindenki un mindent és mindenkit, mintha ezzel egymást támogatnánk, segítenénk, tömegközlekedésben, barátok, haverok. Színészkedünk egymásnak és legbelül alig várjuk, hogy hallgass el, nem tom átélni a bajaidat és nem is akarom. Unom megkérdezni, milyen napod volt, hogy sikerült a vizsga, mikor mész haza, unom a választ is. Unjuk egymás bajait, unjuk egymás örömeit. És lassan már a sajátjainknak sem tudunk örülni, hisz már látjuk úgyis unják, nem érdeklik, és úgyis egyik bánat jön a másik után. Unok robotolni fölöslegesen, kivitelezni logikátlan, hasztalan rendszereket, unom mindig újrakezdeni és unom reménykedni, hogy valaki majd ért hozzá, hogy holnap majd egy más napra ébredek és unom ámítani magam, hogy boldogabb lesz minden. Unok várni a változásra, unom, h pár év után talán összejön, unom a talánokat... Vajon meddig kell még becsapnom önmagam?

Nemsokára irány haza és egy kis változás :)

Amit most nem unok, az Angyalomomhoz bújást, de az olyan messze lesz :((  Addigis maradnak a képek...

Felavatva

Újabb színjátékon estem túl a héten. Megvolt az avatás, eskütétel. Ráadásul 3x kellett kiálljak beszélni! Én hablatyoltam a beszédet is, ami elég nagy hatást váltott ki. Már az elején a „Vajon megérte vagy elvesztegetett idő volt?” kérdésre megmozdult a közönség.

„A megtett úton elbuktunk. Igen, Hallgató Társaim, mindannyian elbuktunk és a Tanáraink is!” Láttam, ahogy a „bukás” szó elhagyta a szám a bosszulós tanárom a kedvenc tanárommal röhögve összebeszél, persze nem beszélve ahogy a szakfelelős a dékánnal is. Öröm volt nézni őket beszéd közben. Persze, finomítva volt a mondanivalóm, azért 9 család örömét nem kell elvenni.

A beszédem után a rektor következett fura nyelvtani mondatokkal, aki átadta a szót a dékánnak, az ünnepi beszédének megtartására: „Köszönöm szépen, szívből jövő, üzenetet hordozó, értékelő, jó kis beszéd volt, őszintén gratulálok, köszönöm szépen és megkérem … professzor urat, … kar dékánját néhány ünnepi gondolattal ő is köszöntse a jelenlévőket!”

Dékán: „Tisztelt végzős hallgatók, szülők, kollégák! Nehéz egy ilyen emelkedett beszéd után még magasabb szintre jutni, néhány gondolattal szeretném az életben továbbküldeni a végzősöket...” (közben fülig érő mosoly a szakfelelős arcán, amúgy végig az egész beszéden)

A ceremónia után meg jöttek a tanárok és szülök, akik gratuláltak a beszédhez, a bosszulós csak annyit: „Tényleg jó beszéd volt!”. A szakfelelős meg elkezdte a maga politikai módján, hogy bennem Erdély költője, írója és már nemtom miknek a mije veszett el, ott sorolta a jelzőket és csak arra gondoltam: Istenem, hogy tud valaki ennyire színészkedni., meg h nagy örömet okozott ez neki (akkor meg az járt a fejemben, h visszaszólok, az örömet nem okozzák, hanem szerzik, és esetleg megkérdem: Most már jól használtam a magyar terminológiát? - az államvizsgán, igaz a mentségemre, de elkezdte, h a saját hibámon kívül)számíthatok rá az életben stb. A másik egyetem részéről megkérdezte a szakfelelőst, h előre egyeztetett szöveg volt? Szóval mindenkinek tetszett a beszéd :P Másnap délelőtt jött az sms a tanulmányi felelőstől, h kellene a beszédem, amit nem küldtem el.

Túl vagyunk ezen is, éljen diplomás értelmiségi vagyok már, micsa röhej!

Hazamenetel, cenzurázás, sóvárgás, színjáték és összetartozás

Az elmúlt 3 hét eseményei

Haza utaztam. Inkább utazás volt, mint megérkezés. Mintha csak bepillantottam volna egy olyan helyre, ami nagyon ismerős, de nem érzed a magadénak. Szívesen csinálod a teendőidet, elvagy vele, de minden kezdéskor megvan: még negyed óra és nekifogok, még egy fél óra és.

De másrészt szükségszerűen kellemes volt, anya és gyermeke találkozása. Az mindkét félnek hiányzik. És persze, a gyerekes nővért is.

Közben, utolért több száz kilométer után is a hozzánemértő tanár hatalma. Amint tudjuk, ilyenkor még erőteljesebb a felsőrendűség, ha hozzá sem tud szagolni, ahhoz amit elbírál. Szóval cenzúrázni kellett az "ilyen tartalmú" és hangvételű részeket a szakdogából. Ilyenkor értékeli a barátait az ember, akikre távolról is lehet számítani. Azonban nem sikerült rajtam gyakorolni a Dejóó, ezzel ingyen is meglehet csináltatni hatalmat, de persze ennek az ára is meglett a jegyben, hisz tudjuk kik gyakorolnak hatalmat.

Két hét. Két hétig csörrent a mobil és csörrent és csörrent és csörrent az Angyalomtól...Közben meg csak hiányzott, hiányzott és hiányzott és hiányzott az otthona. Vágy, tomboló szükség és hiány, egy űr volt a testemben, amit csak az Angyalom tölthet be, Nélküle üresen kong minden.

Vártam leveleit és mohón olvastam. Ő meg idegeskedett, sírt és én nem tudtam közvetlen Mellette lenni.

Jött a visszajövetel egy éjszaka, amikor az a hang felcsendült...

Megtörtént a szakdoga védés is, mindenki tetette, hogy a number one a témában, és mindenki tartotta magát a szerepéhez, csak én nem az előredefiniált szerepemhez. Pedig kaptam közben suttogó figyelmeztetést a tanulmányi felelőstől, hogy ne ilyen erélyesen. Dehát színjátékban élünk, csak kár, hogy néző, aki tudna értékelni és írányitani, hogy mi lenne a jobb. Csak egy gond van, hogy ez is esélytelen, mivel a nézőnek sem hinnének.

És közben ott volt velem végig. Türelmesen tűrte ideges beszólásaim, teljes nyugalommal helyeződtem ha átöleltem, éreztem. Ott volt egy társ, akire szükség van, aki táplál, akivel összetartozom.

Most meg üres itt. És csak másfél hét múlva lesz életteli.

Ki nem feküdhet, aludhat szerelmével meghal minden éjjel.

Édes a bosszú íze! De csak Egyeseknek!

  

“A bosszú olyan cselekedet, amelyet valaki azért akar elkövetni, mert tehetetlen;" Tehetetlen és jó lenne egy másik személy, aki helyette elvégzi azt, amihez nincs kedve, pedig sürgősen szükség lenne rá. És elvárja, mert megteheti a hatalmával.

De ne feledjük: "A bosszú legtöbbször a bosszúállónak okozza a legnagyobb keserűséget."

Istenem, csak röhögni lehet az ilyen embereken. Gonosznak tűnhet, de ez szánalommal vegyül. Szánalommal, hogy nincs belső nagyságuk. Ők nem érezhetik a lélek báját, a szív ékességét, a szellem ünnepét, mert nem rendelkeznek velük!

Segítsetek rajtuk, nekem nincs erőm hozzájuk!

Színjátékban élünk!

 

Két hetem van a szakdolgozat megírására.

Szakdolgozat! Jól hangzik, meg is kell védeni. Értékes lehet.

A biza! Értékes! Az osztályzata is az lesz. Előszóból, képek átlapozásából és az összefoglalóból kapsz egy jegyet. Van értelme, nagyon sok.

De meg kell csinálni, meg kell, mert van egy oktatási rendszer, ahol 21 évesen is tanulok, (sőt még hátravan 2 év), ahol kitudja, még az életem felét is leéltem, vagy még többet. Emberek! Miért kell ennyi vackot megtanulni? Hogy pár év múlva ne használjuk, hogy csak elveszítsünk minél több napok, évet, életet, hogy utána az utcára kerüljünk? Miért van ennyi értelmetlen szak, évfolyam? Miért nem lehet a 12 osztályt legalább 8-ra rövidíteni, az már 4 év spórlás. 4 év!! Előbb lenne több munkavállaló, adófizető is, kinek ne érné meg?? A diplomagyár egyetemeknek? Azoknak is!

Mi van itt elrontva?

Miért?

Egy életrevaló lány... ott az ölemben és sír... sír
A kórházi ágyán ülök, fejét a lábamra helyezi lassan, derekamat átöleli és a kínok közepette megnyugvás árassza el... Ugyanakkor fura, hiányérzés is, amelyet szintén könnyekkel old fel...
Hozzászólok, hozzám fordul, megtörli szemeit, és fénylő szemekkel rám néz, tág pupillákkal...
Sírt tegnap, sírt tegnapelőtt, ma nem sírt, mivel nem mentem hozzá.
Mit érezhet, szegény?? Mit érzek én?? Menekülök előle, hogy jobb közérzetem legyen, ugyanakkor mégsincs.
Mikor hétfőn délelőtt, két hét találkozás után meglátott a kórházi folyóson, a szemében néztem és már megint rosszul éreztem magam (én, a kínok kiváltója), csak úgy sugárzik a szerelem belőle, átölelt, megszorított és szorított, szorított. Amúgy is hosszú időtartam volt, de nekem ez még hosszabbnak tűnt...
És évek óta csak hosszabbodik...