Miért?

Egy életrevaló lány... ott az ölemben és sír... sír
A kórházi ágyán ülök, fejét a lábamra helyezi lassan, derekamat átöleli és a kínok közepette megnyugvás árassza el... Ugyanakkor fura, hiányérzés is, amelyet szintén könnyekkel old fel...
Hozzászólok, hozzám fordul, megtörli szemeit, és fénylő szemekkel rám néz, tág pupillákkal...
Sírt tegnap, sírt tegnapelőtt, ma nem sírt, mivel nem mentem hozzá.
Mit érezhet, szegény?? Mit érzek én?? Menekülök előle, hogy jobb közérzetem legyen, ugyanakkor mégsincs.
Mikor hétfőn délelőtt, két hét találkozás után meglátott a kórházi folyóson, a szemében néztem és már megint rosszul éreztem magam (én, a kínok kiváltója), csak úgy sugárzik a szerelem belőle, átölelt, megszorított és szorított, szorított. Amúgy is hosszú időtartam volt, de nekem ez még hosszabbnak tűnt...
És évek óta csak hosszabbodik...