színpompázó virágok a síron, ragyogó mécsesek, fényárban úszó temetők
Vannak akik a látványért mennek ki, a fénykáprázat hatalmában elönti belsejüket egy zsibongó-megnyugvó érzés, gyönyörködhetnek a színkavalkád virágágyásokban, a gyertyák lángolásában, mécsesek füstölgő illatában.
Van akiknek szenvedés, mély fájdalommal jár, hogy ott álljanak a sír előtt. Ezeknek azonban nemcsak egy napi kín az évben, hanem lehet mindennapjaik része is, gondolataikban, érzéseikben.
Vannak akiknek családi összejövetel, nagymamától az unokáig. Egy újabb alkalom az évben.
Vannak olyanok is akiknek ugyan egy alkalom, de tényleg az az emlékezésé. Egy régi halott, akinek szavajárása, cselekedetei előidéződnek, egy találkozás.
Vannak akik elmennek, mert akaratlanul is, egy begyökeresedett szokás.
És vannak, akinek hatalmas üzlet, virágosoknak és más kereskedőknek, autófeltörőknek, tolvajoknak.
Ha már kimész a temetőbe és ráteszed a legdrágább virágot a sírra, ne csak mormogj el egy-két imát, hanem tedd belsővé az emlékezést, próbáld átélni is és felidézni azt a személyt, aki előtted, a földben nyugszik. Ha nem tudod, akkor kérdezd bátran a körülötted lévő rokonságot.
És ami még fontos: egyeseknek gyötrő gyász ez az emlékezés. Nem egy képeslapra, smsre van szükség, nem vigasztaló szavakra, hanem jelenlétre. Légy Vele! Menj el személyesen vagy hívd telefonon, adj szeretetet!
BÉKE PORAIKRA!
