Erősnek kell maradnunk, erősnek kell lennünk

A távolság átka... már egyre nehezebb... egy ölelésre van szükségem...

Unom és unom...

Végre vége a vizsgáknak, erre meg itt a sok meló. Egyik stressznek vége, jön helyette három. De jó lenne rászarni az egészre! De azt nemtom megtenni, hogyan kell? Mi értelme ennek az egésznek? Unom a reggeli ébredést, bkvézást, az értelmetlen feladatokat, használhatatlan ötleteket, a fürdést, a lefekvést. Unom az unott arcú embereket a metrón, a koliban, az utcákon és unom az udvariatlan, szotyizó ellenőröket, a lomtalanításkor összesereglő mocskos, km-ről bűzlő és undorító cigányokat. Unom azt, hogy mindenki un mindent és mindenkit, mintha ezzel egymást támogatnánk, segítenénk, tömegközlekedésben, barátok, haverok. Színészkedünk egymásnak és legbelül alig várjuk, hogy hallgass el, nem tom átélni a bajaidat és nem is akarom. Unom megkérdezni, milyen napod volt, hogy sikerült a vizsga, mikor mész haza, unom a választ is. Unjuk egymás bajait, unjuk egymás örömeit. És lassan már a sajátjainknak sem tudunk örülni, hisz már látjuk úgyis unják, nem érdeklik, és úgyis egyik bánat jön a másik után. Unok robotolni fölöslegesen, kivitelezni logikátlan, hasztalan rendszereket, unom mindig újrakezdeni és unom reménykedni, hogy valaki majd ért hozzá, hogy holnap majd egy más napra ébredek és unom ámítani magam, hogy boldogabb lesz minden. Unok várni a változásra, unom, h pár év után talán összejön, unom a talánokat... Vajon meddig kell még becsapnom önmagam?

Nemsokára irány haza és egy kis változás :)

Amit most nem unok, az Angyalomomhoz bújást, de az olyan messze lesz :((  Addigis maradnak a képek...