Ugyanúgy, mint gyerekkorunkban: egy-egy a homlokodra, a szemhéjadra, az orrodra, az arcodra és az ajkadra. Átölellek-átölelsz. Szorosabban. Aztán gurulni kezd a vonat, kibontakozol a karjaimból és mosolyogva fellépsz az egyik kocsi alsó lépcsőfokára.
Szia. Szia Kicsim. Nem szaladok melletted, az annyira gyerekes lenne. Sőt, röhejes. Így hát csak ostobán integetek. Egyre távolodsz. Már majdnem kiér a vonat az állomásról, amikor üvöltve rohanni kezdek utánad, persze esélyem sincs, végül a peron végén zihálva összeesem, s zokogva a hátamra fordulok. Itt hagytál...
Apró virágárus nénikék vigasztalnak, aztán előkerül az állomásfőnök, és megnyugtatja őket:
-Hagyják, minden reggel ezt csinálja.
Estefelé. Megcsörren a kulcs a zárban, szaladok-szaladsz, karjaidba-karjaimba.
Örömcsókok."
Köszönöm, hogy Vagy!
egy tündöklő Kiscsillag, aki totál bele van zúgva az Angyalkirályfijába :$
